Kedves Közönség!
Az én dolgom most itt, a legszebb nevű magyar utcában az volna, hogy egy rövid, szubjektív summázatot adjak Önöknek Térey János pályájáról. A summázatot jobb, ha meg se próbálom, de legalább szubjektív leszek. Hadd meséljek el egy régi történetet. 1999 decemberében Drezdában beszéltünk meg találkozót Jánossal, hogy megmutassa nekem a legkedvesebb városát. Az ő legkedvesebbjei a 2. világháborús szőnyegbombázások mártírvárosai voltak: Königsberg (Kalinyingrád), Varsó és mindenek fölött Drezda. Drezda hajdani óriási belvárosa helyén kilencvenkilenc decemberében egyetlen gigantikus panellakótelep állt (gondolom, ma is így van), alatta rommező, ahol kilométereket kellett gyalogolni az egyetlen, véletlenül épen maradt régi bérházig. És onnan megint csak panel és panel. Megkerestük az ép házat, le is fényképezkedtünk előtte. Közben János arról az 1945 februári borzalmas éjszakáról mesélt: a szőnyegbombázás keltette tűzviharban elpárolgó vizekről, elégő, megsülő drezdai családokról, omló házakról, újabb és újabb bombázó-kötelékekről. Aztán besötétedett, még hidegebb lett, de ő még meg akart keresni egy romos templomot, amiről tudta, hogy szintén megmaradt valahol, de még a paneltengeren is túl – a falai biztos, hogy állnak, és van teteje is. Én már csak egy jól fűtött kocsmát szerettem volna találni, de esélyem se volt Jánossal szemben. GPS nem létezett (a szót se ismertük), térképünk pedig csak az ő fejében. Bolyongtunk össze-vissza a feneketlen drezdaszéli sötétben. Itt kell annak lennie, mondogatta.

És egyszer csak tényleg ott volt a templom. Egy sötét, még mindig keletnémetiesen sötét utcában egy még sötétebb tömb. Hát ebbe mi be nem jutunk! Nyilván életveszélyes, és talán már 1945 februárja óta be van zárva, hiszen az ateista Német Demokratikus Köztársaságnak semmi oka nem volt újranyitni egy templomot. Pláne restaurálni. És nyilvánvaló, hogy ebben az utcában túl sok minden az NDK bukása óta sem történt. És ha bejutnánk? Lámpánk sincs, az orrunkig se látnánk a sötét beltérben. És ezt János is pont olyan jól tudta, mint én. De ő be akart menni ebbe a templomba, mert be akart menni ebbe a templomba – azért, mert be akart menni ebbe a templomba. Szinte hallottam a vacogó fogait, ahogy tapogatja a falakat. És az egyik mellékajtó tényleg nem volt bezárva. Sóhajtva bújtam be utána, jöjjön, aminek jönnie kell. De aznap este a csodának kellett jönnie. Odabent meleg, tompított, ünnepi fények, szimfonikus zenekar, legalább ötszáz ember, áhítatos csönd. Két szék ránk várt. Gyorsan elfoglaltuk a helyünket, és már kezdődött is az adventi koncert. Bach.

Tizenegy évvel ezután, 2010. szeptember 14-ére, Térey János negyvenedik születésnapjára megírtam versben ezt az estét. Így szólt a vége:
Ritkán mondok, János én ilyet:
kulcsot bíztak Rád az égiek!
Aztán megkerestük a kocsmát, ahol kötöttünk egy fogadást: vissza fog-e jönni a divatba a fehér zokni öt éven belül, vagy sem. Ő nyert: nem jött vissza. De az valahogy mindig elmaradt, hogy az üveg whiskyt megadjam neki.
Kétmalom utca. Úgy képzelem, hogy Térey Jánosnak több malom is őrölt egyszerre a fejében, néha sok, néha kevesebb, de biztos, hogy legalább kettő mindig. Az egyik a romlékonyság miatti fájdalom. Ő így nevezte: a tragikus hangoltság:
A tragikus hangoltság: a tisztánlátás maga.
Minden parányi romlás és fogyatkozás
a vészmadarat igazolja.
A másik az állandó türelmetlenség: ott lenni, ahol a dolgok történnek: nem csak értesülni az aktuális (ő így mondta: kurrens) eseményekről, hanem tudni őket, és nemhogy napra-, de másodperckészen tartani rajta a kezet a korszak ütőerén. Valószínűtlen tehetsége volt divatjelenségeket, múlékony, romlékony semmiségeket úgy fogni meg, hogy felragyogjon bennük egy egész kor, sőt, az örök emberi. Az adventi csoda után a fehér zokni nem blaszfémia volt, hanem élet.
Ezt a hangot hozta a magyar költészetbe Térey János a kilencvenes években. És egy nyelvet. Egy összetéveszthetetlent. Nincs olyan két sora, amiről fel ne lehetne ismerni, bárhol, bárki idézi, hogy ez téreyül van. Ahogy az önéletrajzában évtizedekkel később írja: „… sokáig nem tudtam, később pedig már nem is akartam valódi élőbeszédet, dialógust reprodukálni az írásaimban. Inkább kitaláltam valami eddig nem létezett dialektust, és megírtam a mondandómat „téreyül”. Ha nem ábrázolhattam, hát kitaláltam, s ezt a nyelvet azonosította később modorosként némelyik kritikusom. Az is, persze, amennyire bármelyikünk sajátos írásmódja az.”
A verseiben metafizikai távlatba helyezte a rendszerváltás utáni évtizedek magyar társadalmát. Azt a társadalmat, amit a szovjet gyarmatosítás után éppen újragyarmatosítottak: lakossággá, fogyasztókká degradálták. A Térerő verseit olvasva, úgy is tűnhetne, hogy az ifjú Térey egyszerűen kigúnyolta a kilencvenes években mindenféle szempontból (de legfőképp talán lelkileg) elszegényedőket: földbe döngölte az igénytelenségeiket, a sztárjaikat, a vásárlási szokásaikat, felemelt és magasztalt arra érdemtelen figurákat, kamu-gengszterrappereket tett meg orákulumnak, suttyók suttyó mondásait ismételgette, amíg csak az összes olvasója – és ismerőse – el nem kezdte használni ezeket. De ez tündéri gúny volt. Ahogy egy másik költő mondta: „Bóbita, bóbita játszik, / Szárnyat igéz a malacra, / Ráül, igér neki csókot: / röpteti és kikacagja.” Térey János a kilencvenes évek Weöres Sándor-i tündére volt: a rendszerváltás utáni idők Bóbitája. És ügyelt rá, hogy közben olykor-olykor – persze mértékkel – saját magát is kikacagja.

De az én számomra nemcsak a korai, hanem a teljes (még mindig bizarr kimondani, hogy teljes) Térey-életműnek van egy ennél még sötétebb, még tragikusabb, még grandiózusabb olvasata: az, hogy az egész európai hagyomány csak egy tönkrebombázott, kísértetjárta rommező, amin egy elbutult népesség tenyészik: mi. És ez talán már inkább Vörösmarty, mint Weöres Sándor. De a nagyformátum (ez is az ő szava) azonos. És őrá, Térey Jánosra is érvényes.
A rommezők iránti szenvedély magva pedig – ahogy legutolsó művében, az önéletrajzában ki is tér erre – itt van Debrecenben: a Nagyállomáson és környékén, amit 1944-ben tönkrebombáztak, ahogy Drezdát, Königsberget, Varsót, Pestet, Európát és az európai hagyományt, és még sorolhatnánk, hogy mi mindent. Nagyállomás, Nagylátomás. Amíg Térey János élt, addig az a már nem létező régi, debreceni negyed épségben megvolt az ő tudata és tudattalanja határán: léteznie kellett, ott kellett annak lennie. Önéletrajzának, a Boldogh-ház, Kétmalom utcánakcsak az egyik fele szól Térey János életéről: a másik fél könyv Debrecen pszichéjéről szól. Vallomásos próza, de mintha ősdebreceni családja dokumentumainak elemzésével egy hatszáz éves várost biztatna arra, hogy kövesse az ő példáját: tegyen önvallomást, gondolja át, beszélje ki és el a múltját. Szülővárosa lelkét kutatta hat éve, amikor 2019 június harmadikán meghalt. Tudnia kellett, hogy leégett a Notre Dame, és hogy elsüllyedt a Hableány. De soha nem hallhatta a covid szót.
Mondják, hogy a haláluk után a nagy költőket is el szokták felejteni hosszú évekre, és ha az emlékük ezt túléli, akkor születnek újjá. Térey János, mint annyi mindenben, ebben is kivétel. Nem felejtették el. Bizonyíték a Térey Könyvünnep, és ez a tábla itt, a Kétmalomban, a legszebb nevű magyar utcában.
(Elhangzott a debreceni Térey Könyvünnepen 2025. szeptember 14-én.)
Kiemelt fotó: Horváth Péter Gyula
További fotók forrása: Debreceni Irodalmi Nagyrendezvények
Hozzászólások